Higiénia az ókortól napjainkig

Az ókorban a tisztálkodás terén már fejlett állapotokat találunk. A kereszténység előtti Rómában és Athénban például a friss vízellátás, a fürdőházak, sőt a csatornarendszer is az infrastruktúra része volt. A nyilvános fürdőházakban való fürdés a Kr. e. 5. században, amikor még nem voltak magánfürdők, elsősorban a tisztálkodást szolgálta, de az egészség és a jó közérzet megőrzését is. Fejlett fürdőkultúra alakult ki, amelynek fontos társadalmi funkciója is volt. Az emberek találkoztak, mosakodtak és szeretkeztek. A masszázs, a kozmetikai kezelések, sőt, még a kisebb műtétek is mindennaposak voltak. A fürdőházakban üzleteket is kötöttek.

Még az illemhelyek esetében is fejlett állapotokra utaló bizonyítékokat fedeztek fel. Néhány iraki palota romjain például vízöblítéses WC-ket találtak. Görögországban a régészek gazdagon díszített mellékhelyiségeket fedeztek fel. Skóciában, Indiában, Olaszországban, Görögországban és Irakban - lényegében az egész világon - 5000 évnél idősebb WC-ket ábrázoló régészeti leletekre bukkantak. (1,2,3)

Részben fejlett színvonaluk miatt az ókor általános higiéniai körülményeit ma gyakran dicsőítik - legalábbis ami a társadalmak túlnyomó többségét illeti. Valójában azonban Platón és Augustus világa minden volt, csak nem tiszta. A legtöbb ember szorosan együtt élt az állataival; az illemhelyiségek gyakran a konyhák mellett helyezkedtek el, hogy melegek maradjanak, és mivel a mai értelemben vett hulladékgyűjtés nem létezett, az utcák gyakran tele voltak szeméttel.

Ráadásul mivel a WC-papírt csak jóval később kezdték el használni, az emberek gyakran szivaccsal vagy a kezükkel tisztálkodtak az miután könnyítettek magukon. Vécénként egy szivacson gyakran több lakos is osztozott, ami nem volt túl higiénikus.

Az ókori városokban, például Rómában, az emberek már gondolkodtak azon, hogyan lehetne a lakosság által termelt hulladékot folyókon vagy egyszerű csatornarendszereken keresztül kivinni a városból. Ez azonban az időjárástól függően új problémákhoz vezetett. Árvizek idején például minden újra felszínre került. Aszályok idején a folyók bűzös posványokká változtak, amelyek alig folytak. Az ürülék végső célpontja gyakran a rétek és mezők voltak. Az ivóvíz is gyakran volt szennyezett, baktériumokkal és kórokozókkal fertőzött. Amikor i. e. 430-ban kitört a pestis Athénban, a lakosság mintegy negyede halt bele. A Római Birodalom bukása után, az i. e. 5. században a WC-kultúra megszűnt. (4,5,6)

Bűzös szemét az utcákon és az ablakon kidobott ürülék, szabadon futkározó állatok és sáros utak: nem véletlenül tartják a középkort koszosnak. Nem meglepő, hogy 1347-ben tört ki a pestis, a patkányok által bolhacsípés útján emberre átvitt betegség. A járvány három tényező miatt terjedt könnyen: az emberek nem tudtak a baktériumokról és a vírusokról, a higiéniai körülmények siralmasak voltak, ráadásul azt hitték, hogy a pestist a szennyezett víz okozza, ezért kevesebbet mosakodtak. Ez egy ördögi kör volt.

Néhány év alatt a pestis három hullámban az európaiak mintegy harmadát megölte. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de becslések szerint körülbelül 20-50 millió ember halt meg. Komplett falvak néptelenedtek el a betegség miatt. A rendkívül fertőző járványt csak a betegek elkülönítésével és karanténintézkedésekkel lehetett megfékezni. A higiéniai feltételek javítása érdekében ekkor fogadták el az első törvényeket az "utcák tisztán tartásáról". Alexandre Yersin svájci orvos azonban csak 1894-ben fedezte fel a pestis kórokozóját. (7)

A 18. század elején az emberek egy meglehetősen szokatlan módszert találtak ki a betegségek elleni védekezésre: Porral és parfümmel próbálták lezárni a pórusaikat. A vízzel való tisztálkodásra rosszallóan néztek, mert az emberek még mindig úgy hitték, hogy a pestis a szennyezett vízzel terjed. Így a 19. századig még a kastélyokban sem volt vízöblítés. Az emberek ahelyett, hogy tisztálkodtak volna, inkább parfümözték és púderezték magukat. Akkoriban ezt a kiterjedt eljárást "Toalettnek" nevezték, de kevés köze volt ahhoz, amit ma ezen szó alatt értünk. A mosakodást a sikátorokban, bokrok mögött vagy akár a házak folyosóin végezték.

A 19. század első feléig a tudomány a tisztaságot és a fertőtlenítést még mindig másodlagosnak vagy egyáltalán nem fontosnak tartotta az orvostudományban. A kórházakban a mosatlan kezek és eszközök ezért lehetővé tették a baktériumok akadálytalan terjedését, és ennek következtében a vérmérgezés és a gyermekágyi láz a betegek halálának gyakori okai voltak. (8,9)

A 19. század közepén majdnem minden második beteg sebészeti beavatkozások során vagy azok után vérmérgezésben halt meg. Az orvosi műszereket és a műtéti kötényeket nem tisztították rendszeresen, és az orvosok sem mostak gyakran kezet. Ez egészen addig nem változott, amíg Semmelweis Ignác 1846-ban, a bécsi Általános Gyermekkórházban dolgozva rá nem jött, hogy a sebészeti beavatkozásokat követő gyakori halálesetek egyik fő oka a kézfertőtlenítés hiánya volt. Konkrétan felfedezte, hogy az anyák lényegesen gyakrabban haltak meg szülés után, amikor olyan orvosok vizsgálták őket, akik korábban holttesteket boncoltak, mint amikor olyan bábák, akik korábban nem foglalkoztak holttestekkel.

Semmelweis helyesen következtetett arra, hogy az orvosok veszélyes kórokozókat juttattak át a holttestekről a betegekre. Ezért bevezette a klórozott mésszel történő kézmosást. Két hónapon belül a halálozás az osztályon 17-ről 1,2 százalékra csökkent. Sajnos Semmelweis felfedezései sokáig nem terjedtek el orvosi körökben, ezért az akkori orvosok továbbra is fertőtlenítés nélkül dolgoztak a kórházakban. Semmelweis hosszú évekig küzdött az orvosi beavatkozások előtti kézhigiénia bevezetéséért, sajnos hiába. Végül súlyos depressziója miatt kórházban végezte. Ottani halálának körülményeit - állítólag szepszis - soha nem sikerült teljesen tisztázni. (10)

A higiénia jelentősége csak a 19. század második felében vált egyre jelentősebbé, ami részben Max von Pettenkofernek köszönhető. A fiatal vegyész Münchenben gyógyszerészetet, kémiát és orvostudományt tanult, sebészetből doktorált, és emellett gyógyszerészi engedélyt is szerzett. Széleskörű képzettségének köszönhetően 1847-ben kinevezték a müncheni Lajos-Miksa Egyetem (Ludwig-Maximilians-Universität, LMU) gyógyszerkémia professzorává. Ugyanebben az évben megkapta a németországi higiéniai professzori címet is.

Pettenkofer hamarosan kamatoztatta szakértelmét, amikor néhány évvel később Münchenben kitört a kolera. A fiatal vegyész hamar ráébredt a városban uralkodó rossz higiéniai körülményekre. Münchenben akkoriban nem volt folyó ivóvíz, az utcákon szemét hevert, és az ürüléket egyszerűen nagy tereken gyűjtötték össze. Pettenkofer felismerte, hogy a város higiéniai körülményei és a lakosok egészsége összefüggenek egymással, és a higiéniából tudományt csinált. München városi higiéniájának javítására irányuló tanulmányai és erőfeszítései eleinte ellenállásba ütköztek, de hamarosan célba jutottak. Így lett a bűzlő Münchenből higiénikus metropolisz, csatornarendszerrel és higiéniai tervekkel.

Eredményeiért 1883-ban Pettenkofer megkapta a "von" Pettenkofer címet. Az ő nevéhez fűződik az a jelentős eredmény, hogy 1900-ra München lakosságának közel 80 százaléka csatlakozott a csatornahálózathoz. Végre a higiéniai ismeretek teret nyertek, és végül egész Európában éreztették hatásukat. (11)

Az 1870-es években egyszerre több orvos is meghatározóvá vált a higiénia fejlődésében. Mindannyian egymás tudására építettek: Robert Koch, Louis Pasteur és Joseph Lister.

Robert Koch fedezte fel a tuberkulózis kórokozóját, kulcsszerepet játszott a hamburgi kolerajárvány megfékezésében, és más kórokozókat is talált, például a malária és a

álomkór. 1891-ben a később róla elnevezett berlini Fertőző Betegségek Intézetének igazgatója lett. Koch a tuberkulózis kutatásáért Nobel-díjat kapott, és párizsi kollégájával, Louis Pasteurrel együtt a modern bakteriológia és mikrobiológia, valamint az immunológia és az allergológia egyik megalapítója volt. (12,13,14)

Német kollégájával nagyjából egy időben Louis Pasteur a rothadás és erjedés során keletkező mikroorganizmusokat kutatta, és megállapította, hogy bizonyos élelmiszerek, például a tej, melegítéssel tartósíthatók. Ez adta a kezdetét annak az eljárásnak, amelyet ma "pasztőrözésnek" nevezünk. Ezenkívül Pasteur fejlesztette ki az első laboratóriumban előállított vakcinát a baromfikolera ellen, később pedig sikeres vakcinát a lépfene ellen. (15,16)

Pasteur felfedezéseire építve Joseph Lister Skóciában fenol alapú fertőtlenítőszerrel kísérletezett, kidolgozva a sterilitás alapjait. A gumikesztyű használata, az orvosok gyakori kézmosása, valamint a kezek, eszközök és kötszerek fenollal történő fertőtlenítése gyorsan csökkentette a betegek halálozását. (17)

Újabb fontos orvosi mérföldkövet köszönhetünk a véletlennek. Amikor Alexander Fleming bakteriológus 1939-ben nyári szabadságáról visszatért laboratóriumába, megdöbbent. Egy mosatlan Petri-csésze, amelyben távozása előtt baktériumokkal kísérletezett, tele volt zöld penésszel. Ezek a penészgombák teljesen elpusztították a baktériumokat. Sikerült kivonnia a baktériumölő anyagot, és elnevezte penicillinnek. Megszületett az első antibiotikum.

Fleming felfedezését az orvostudomány újabb áttörésének tekintik. Publikációi eleinte nem keltették fel a figyelmet, de a második világháború alatt világhírűvé vált, és a penicillin egy igazi csodaszer lett. Fleming, aki munkájáért Nobel-díjat kapott, előrelátónak bizonyult akkor is, amikor már 1945-ben megjósolta, hogy az antibiotikumok elveszíthetik

hatékonyságukat, ha nem használják őket felelősségteljesen. Igaza lett, mivel az üzemi gazdálkodásban való széles körű használat és az egészségügyi szakemberek által gyakran szükségtelenül való felírás az antibiotikumoknak ellenálló baktériumok elleni küzdelemhez vezettek. Ennek ellenére az antibiotikumok még mindig nélkülözhetetlenek a mai orvostudományban. (18)

Korábbi kutatók és orvosok úttörő felfedezései előkészítették az utat a ma ismert, piacképes fertőtlenítőszerek kifejlesztéséhez. Az 1960-as évekig az orvosok fáradságos munkával fertőtlenítették kezüket formalin tartalmú oldattal. Ennek az eljárásnak azonban két hátránya volt: károsította a bőrt, és a kéz nem maradt sokáig steril. Ezért 1965-ben a Bode Chemie kutatócsoportja orvosokkal együttműködve kifejlesztette az első piacképes, alkoholos kézfertőtlenítőszert: a Sterillium®-ot.

A gyorsan ható alkoholos oldat, a Sterillium® Virugard 1995-ben az első nagy hatékonyságú virucid termékként helyet kapott a Robert Koch Intézet által tesztelt és jóváhagyott fertőtlenítőszerek listáján. 2005-ben a Sterillium® volt az első kézfertőtlenítőszer az egészségügyben, amely engedélyt kapott a sebészeti kézfertőtlenítésre, 3-ról 1,5 percre csökkentett expozíciós idővel. (19, 20, 21, 22)

A Sterillium® termékek ápoló tulajdonságai bevezetésük óta nagy jelentőséggel bírnak. A kezek a sebészek fő eszközei, ezért különösen fontos, hogy egészségesek legyenek. A ZEIT kiadócsoport 2022-ben harmadik alkalommal kiáltotta ki a Sterillium®-ot "Az évszázad márkájának". (23)
A higiénia története hosszú és folyamatosan fejlődik, ma azonban példátlan szinten állunk. Azzal, hogy a kórházakat, az orvosi műszereket és a sebeket, valamint a kezünket is fertőtleníteni tudjuk, megvédjük az egészségügyi dolgozókat és a betegeket. Ez különösen fontos a legyengült immunrendszerrel rendelkezők számára. Bár a fertőtlenítőszerek sokak életét megkönnyítették, fejlődésük még nem ért véget. A jövő fontos feladata lesz a higiéniai feltételek további javítása világszerte, és mindenekelőtt a globális déli féltekén jobb feltételek megteremtése, hogy az emberek hozzáférjenek a folyóvízhez, a WC-khez és a fertőtlenítőszerekhez.